kis orális

Kristóf, ez a kis gömböc, azzal lep meg minket az utóbbi hetekben, hogy akkor boldog, ha van valami a szájában. Oké, hogy minden okos könyv szerint ez a normális, de valahogy Doresz annyira kerülte a szája és egyéb tárgyak közötti mindennemű kapcsolatfelvételt, hogy számunkra az lett a normális, és amit mostanában látunk, az a szokatlan.
Ha lefekszik, szájába gyűri az alatta lévő lepedőt. Akkor is, ha amúgy feszesen be van tűrve - megoldja. Szájába veszi a játékot, ami fentről lóg a játszószőnyegén. Ha nem megy, mert mondjuk nem ér el odáig, akkor cibálja és ideges. Imádja a fogínyvakaróját, bizony, ilyen is van neki, ez a fő napi jutalom számára, hogy vakarászom az ínyét. Doresz szerintem annakidején minimum kiszaladt volna a világból, ha ilyet tettem volna vele, habár járni nyilván nem tudott. A múltkor csak úgy poénból szájába dugtam - mármint Kristófnak - egy szelet pizzát. És nagyon gyorsan kellett kapcsolnom, nehogy leharapja. Látszott, zokon vette, hogy elvettem a beígért finomságot. Ha pedig semmi nincs, akkor a kezét nyomja az arcába, de nem ám csak egy ujjat, hanem az egész öklét. Ugyanakkor - gondolom, rájött, hogy a túl sok evésnek hányás a vége - a mellenlógás nem kedvenc sportja, és csak addig űzi, amíg feltétlen muszáj.
Komolyan úgy tűnik nekem, hogy amikor valamit mutatok neki, szájjal tapintva akarja megismerni.
Mellesleg pedig, mivel mostanában többször szoptatás után is éhesnek tűnt, próbaképp tejmentes pépet is applikáltam a bébihúsba, amit egyrészt fintor nélkül tűrt, márészt le is nyelte, harmadrészt pár kanál után nagyra nyitotta a száját és két kézzel irányította a kanalat bécsi kapu méretű szájába. Azt hiszem, dúl az orális fázis.