kis éhező

Rájöttem, hogy Kristófot az utóbbi hetekben éheztettük. A sok nyűglődés meg bömbölés minden bizonnyal az éhség következménye volt. Szívesen szoptattam volna én, de minden érdekelte, percenként ötször forgatta a fejét, öt percnél tovább nem kötötte le az evés, így aztán valószínűleg fogyhatott a tejmennyiség. Az valamennyit segített, hogy megpróbáltam ingermentes környezetben etetni, azaz Doreszt halló- és látótávolságon kívülre szorítani, amikor csak lehetett, de sajnos nem lehetett elég gyakran. Az orvos ugyan azt mondta, jó lenne kizárólag anyatejnél maradni 6 hónapos koráig, de engedélyt kaptunk, hogy kipróbáljuk a tejpépeket. Kristóf azóta zabál. És zabál. És zabál. Olyan mennyiségeket nyom be egyetlen alkalommal, amiket Doresz annakidején két-három nap alatt... köpött vissza. A nyaralás alatt csak amikor meglátta a kis csészét, amibe kikevertük neki a pépet, már üdvrivalgásban tört ki. Ennek örömére üveges bébiételt is kóstoltattunk vele, és egy vacsorára az üveg egyharmadát fogyasztja el széles jókedvvel. Úgyhogy a gyereknevelés új örömei tárulnak fel előttem: ezek szerint az étkezés nem feltétlenül idegbaj, nem feltétlenül lesz sárga és zöld foltos a fal, a padló, valamint anya és gyermek teljes ruhatára. És a bónusz, hogy mióta egyéb kajákat is kap, valahogy a szoptatáshoz is több türelme van. Azt persze némileg túlzásnak tartom, hogy amikor meglátja a tányéromat, olyan elánnal nyúl bele és úúúúgy nézi a rajta lévőket, mintha háborús szükség lenne, és én előle enném el az utolsó falatokat.
Látszik is a sok evés, Kristóf kábé duplaakkorának tűnik az autósülésben, mint mikor elindultunk nyaralni.