Gyerekkínzás - avagy a budakeszi vadasparkban jártunk

Azt hittük, hogy remek élményt fogunk biztosítani a gyermekeknek, amikor reggel eldöntöttük, hogy ma - Anna és Peti nyomán - a Budakeszi Vadasparkba megyünk kirándulni, ezzel szemben akaratunkon kívül gyerekkínzást követtünk el. Minden a muflonnál kezdődött. Békésen nézegettük, békésen nézegetett, amikor egyszer hirtelen közölnivalója támadt - mármint a muflonnak - közvetlenül a kerítés mellett, miközben Kristófra szegezte spirálos szarvakkal szegélyezett tekintetét. Azt mondta meeeeeeeeeúúúúúúúúú. Kristóf erre azt mondta: oáááááááááááááá. Hosszú percekig üvöltött, szemében jeges rémület, amihez hasonlót nyilván az ősgyerek érezhetett, amikor ráüvöltött az ősoroszlán.

A szemben lévő ketrecben amerikai bölények legelésztek békésen. Kristófra már csak a megpillantásuk is sokkolóan hatott, újabb tízperces bőgés. Az sem segített, amikor a kerítéshez közelebb lépve próbáltam megmutatni neki, hogy van ám a bölénynek is gyereke - végtére is a gyerekbölény is nagyjából háromszor akkora volt, mint ő.

Természetesen az őzikesimogatóba is bemerészkedtünk, még ha térdig kellett is gázolni a kis ürülékgolyócskákban. Mondanom sem kell, hogy Kristóf ezt is végigrettegte. Itt sajnos még a babakocsiban sem lehetett biztonságban, mivel a narancsásrga szín eléggé bevadította az egyik legfélelmetesebb külsejű (éppen vedlő) állatot. Amikor a legkisebb őzgida barátságosan közelíteni próbált Kristófhoz, úgy döntöttünk, hogy jobb, ha elhagyjuk az állatsimogatót.

Külön megtiszteltetésnek vettük, hogy a legnagyobb aganccsal rendelkező szarvas hajlandó volt figyelmet szentelni az általunk bedobott fűgombóckáknak (hivatalos zooeledel). Nem így Kristóf, aki azonnal sírógörcsöt kapott, ahogy meglátta közeledni az agancsokat a kerítés felé. A zergéknél ugyanez volt a helyzet. Az egyedüli állat, amitől nem félt állatkerti körútunk első felében, a kilátó alatt magát békésen tisztogató cica volt. Azt akár órákig is elnézegette volna, ha nem unjuk meg előbb.

Aztán persze a gólya és vadkacsa is megnyerte tetszését, még kövekkel is megpróbálta megdobálni szegény állatokat, mire inkább elhagytuk a körletet. A farkas is szimpi volt neki, gondolom, azt hitte, kutya, egyéb indokot nem tudok elképzelni, hogy az ártalmatlan növényevőktől halálra rémült, az igazán veszélyes ragadozót meg havernak tekintette.

Persze a horror csúcsa a háziállat-simogató volt, azon belül is a szürkemarha, de annak megpillantása után már a mangalica és a fehér szamár is - pláne, miután valamelyik hangot is adott ki - hosszú percekig tartó ordítást váltottak ki.

Azt hiszem, Kristóf még nem állatkertérett.